Saját csodáim

2014.04.24 11:17

 

 

Ha felkapcsolnád a tudatosság lámpájának a kapcsolóját, ha a nap folyamán figyelnél magadra és környezetedre, ha a tudatosság tükrében úgy látnád magadat, mint ahogy az arcodat látod tükröződni, vagyis pontosan, tisztán, olyannak, amilyen, a legkisebb torzítás és hozzáadás nélkül, s ha ezt a tükröződést megítélés és elítélés nélkül figyelnéd, akkor mindenféle csodálatos változást érezhetnél magadban. Csakhogy ezek felett a változások felett nem lenne hatalmad, nem tervezhetnéd meg őket előre, nem határozhatnád meg, hogy hogyan és mikor jöjjenek. Egyedül ez az ítélkezés nélküli tudatosság képes gyógyítani, változtatni és gyarapítani. De csak a saját maga módján, és a saját idejében.
Anthony de Mello

 

Saját csodáim...


Kis világunkban nagy bátorság, ha igazán megmutatkozunk, amikor láttatni engedjük, kit is rejt egy név, milyen lélek lakozik a testben, felvállaljuk kudarcainkat éppúgy, mint sikereinket. Most valami hasonlóval próbálkoznék meg...hogy miért... talán azért, mert hiszem, hogy az az ember tud hatékonyan segiteni másoknak, aki már többször elesett és megtanult felállni, aki hisz önmagában, a saját értékeiben és hiszi, hogy mindezt a másik félnek is képes megmutatni, segíteni őt a kiteljesedésben.
Ha most azt gondolná az olvasó, hogy egy önéletrajzot fog olvasni, akkor csalódni fog, inkább egy tapasztalati labirintust, amiből mindenki kiválogathatja saját maga számára azokat az információkat, melyeket hasznosnak vél. Az események nem kronológikus sorrendben követik egymást. :)
A legnagyobb csodák az életemben a gyermekeim, háromgyermekes anyaként nagyon sok lehetőséget kaptam az élettől a türelem gyakorlására, illetve a sémák felfedézésére és átalakítására. Több írásomban is említettem, hogy mindannyian rengeteg sémát, gondolati mintát hordozunk, melyeket zsenge gyermekként, kamaszként, majd felnőttként előveszünk egy-egy szituációban. Ezek a sémák az esetek egy részében nem előrevívőek, nem a fejlődésünket szolgálják, hanem sokkal inkább hátráltatnak bennünket az úton...pl. nem vagyok elég jó, nem vagyok képes rá..stb. Én is kaptam útravalóul belőlük annak idején és felnőttként szembesültem ezek ártó hatásával, viszont most már felvérteződtem azzal a képességgel, hogy megtanultam önmagamat kívülről látni. Ezért nem ragadok bele ezekbe a mintákba, hanem átalakítom őket pozitív gondolatokká. Ugyanezt a módszert használom a gyermekeimnél is, hiszen én sem voltam mindig ennyire tudatos szülő én is elkövettem azt a hibát, hogy a gyermeket nem motiváltam egy-egy megjegyzésemmel, hanem inkább visszahúztam...ugye ismerős?
Életünk másik fontos szegmense a párkapcsolat, ezen a területen is bőséges tapasztalatokkal gazdagodtam. Jómagam is beleestem abba a hibába, amit oly sokan elvétenek...nem hallgattam mindig  a szívemre, vagyis részben racionális megfontolásból alakítottam ki kapcsolódásokat, ennek persze megvolt a negatív hozadéka...nem tudtam kiteljesedni az adott párkapcsolaton belül. Levontam a tanulságot, a legnagyobb és legjobb tanácsadó számunkra a benső hangunk...ha azt követjük kevesebb csalódás ér bennünket és sokkal intenzívebben tapasztaljuk meg a szeretetenergiát az életünkben. Mindemellett ezek a kapcsolatok megtanítottak még egy nagyon fontos dologra, ne a másiknak akarjak megfelelni, hanem járjam a saját utamat és ha igy is elfogad a partner, akkor minden esélyem megvan a kiegyensúlyozott párkapcsolat kialakítására. Nyilván ezt a pozitív , befogadó és elfogadó szemléleletet nekem is gyakorolnom kell, hiszen csak így tudunk kialakítani egyenrangú kapcsolatot.
Még egy csodát megemlítenék, ami ma már természetes, de hosszú időnek el kellett telnie, hogy csuklóból menjen...önmagamat adom minden szituációban. A legtöbb ember remek szinészi teljesítményekre képes, vagyis mindannyian részesei vagyunk egymás színházának. Ez egy roppant fárasztó dolog, mégis nagyon tudunk hozzá ragaszkodni és hogy miért...mert félünk megmutatni igazi önvalónkat, félünk az esetleges csalódásoktól, nem akarjuk gyengének mutatni magunkat, nem akarunk sebezhetőek lenni...viszont ez a színház megfoszt bennünket a lehető legnagyobb örömtől amit megélhetünk, a szeretet megtapasztalásától. Miután én is áthaladtam ezen az ösvényen és nem tett túl boldoggá, úgy döntöttem, hogy az őszinteséget választom, még akkor is, ha ez nem divat, ha a másik ember emiatt úgy néz rám, mintha másik bolygóról jöttem volna. Egy idő után úgy éreztem, hogy könnyebb lettem, nem cipeltem az álarcaimat, melyek súlyos teherként nehezedtek rám. Ennek persze az lett a következménye, hogy kiestek emberek az életemből, akik nem tudtak ezzel az életszemlélettel azonosulni, illetve jöttek olyanok, akik nyitottak voltak rá. De ez igy van jól, hiszen mindig azokkal kerülünk kapcsolatba, akikkel együtt tudunk rezonálni.:)
Kedves Olvasó, ha esetleg magadra ismertél  a sorok olvasása közben csak annyit tanácsolnék, soha nem késő, minden pillanat alkalmas arra, hogy változzunk, változtassunk és rátaláljunk önmagunkra.

Rajmon Beáta