"Aki a víz tükrébe pillant, először saját képmását látja. Aki elmegy saját magához, az kiteszi magát annak, hogy találkozik önmagával. A tükör nem hízeleg, híven mutatja azt az arcot, amelyet a világnak soha nem mutatunk. (...)A tükör a maszk mögé lát."
Carl Gustav Jung
A sebezhetőségről...
Azt gondolom a sebezhetőséget, mint korlátot, érdemes még egyszer vizsgálat alá venni. A sebezhetőség olyan mintha lemeztelenítenénk magunkat a többi ember előtt. Nincs fegyver, nincs védelem, úgy érezhetjük, hogy a másik mindent tud rólunk, nyitott könyv az életünk. Minden gyengeségünk, minden hibánk napvilágra kerül és ez hatalmas félelemmel tölti el az embert.
Ha levesszük az álarcot, akkor vajon az igazi énünk nem okoz csalódást a másik ember számára? Miért akarunk folyamatosan többnek látszani, mint amilyenek valójában vagyunk?
Ha erősebbnek tüntetem fel magam, a valóságnál, akkor egy hamis képet adok át és azt az embert, akihez kapcsolódom ez a kép fogja vonzani. Valójában nem belém fog belém szeretni, hanem az általam kivetített énideálba. Az az énem, akit felruházok mindazokkal a jellemzőkkel, amik a valóságban nem tartoznak hozzám, az általam elérni kívánt állapotot fogja visszatükrözni. Viszont ez egy olyan csapda, ami nem csak számomra jelent csalódást, hanem a másik fél számára is. Hiszen egy általunk ideálisnak vélt állapotot nem lehet fenntartani hosszú éveken keresztül, az túlságosan nehéz lenne és energetikailag teljesen lefárasztana bennünket. Ezért amikor csak alkalmunk adódik rá, kibújunk a "ránk öltött ruhából", és próbálunk egy kis levegőhöz jutni. Tulajdonképpen azokban a rövid időszakokban töltekezünk, amikor felvállaljuk a valódi énünket és a sebezhetőségünket. Azonban az idő nagy részében ragaszkodunk a szerepünkhöz és ez valamiféle biztonsággal tölt el bennünket. Igen ám, de előbb-utóbb olyankor is szívunk egy kis friss levegőt, amikor a partnerünk is velünk van. Ekkor következik a döbbenet, hol van az az ember, akit megszerettem? Ezért tartós és értékes kapcsolatokat nem lehet fenntartani álarcban, csak úgy, ha vállaljuk a sebezhetőségünket.
A kérdés csak az, hogy mikor tudunk kiteljesedni, ha folyamatosan hazudunk önmagunknak és a világnak is, vagy, ha meztelenül állunk ki a színpadra, felvállalva, hogy esetleg nem lesz sikerünk...
Úgy gondolom a mai világban, a jelenlegi energiában egyre kevésbé megengedhető magatartás az álarc viselése, egyre nagyobb terhet tesz a vállunkra. Ezért minél előbb megbarátkozunk saját sebezhetőségünkkel, annál előbb tudunk kilalkítani értékes, tartalmas emberi kapcsolatokat.
Rajmon Beáta